Karácsonyi csellengők

Decemberben, de főleg karácsonykor megnő a segélyhívások száma, ez az időszak nehéz mindazok számára, akik egyedül vannak. De! Ezzel együtt megnő az eltűnt gyerekekre vonatkozó bejelentések száma is. 

 

A karácsony egyik mellékhatása, ami nemritkán nyomást gyakorol ránk, az az, hogy mindenki mosolyogjon, mindenki legyen boldog, ha törik, ha szakad. A műmosolyt magunkra erőltetni sokszor nem is olyan könnyű, sőt ára van, hiszen belül nő a feszültség, ami előbb vagy utóbb kitör. A decemberi cikkemben nehéz témát dolgozok fel, ez pedig a szökés, a fiatalkorúak csellengése.

Nem vázolok fel idilli karácsonyi képet, inkább a realitás talaján maradok: sok gyermek gondolja a karácsony közeledtével, hogy még ha figyelmet követelve, hirtelen felindulásból is teszi mindezt, de el akar otthonról jönni, „kilép” a családi körből.

Pszichológusként mindig felkapom a fejem, ha hallok egy esetet vagy olvasok egy megrázó történetet, ahol a gyermek „veszélybe” kerül.

A szökés egyfajta kiszakadás. Kérdés persze, hogy miért választja ezt a gyermek, mi áll ennek hátterében, mi a belső motiváció.

A gyermek soha nem mérlegel, kevésbé látja át, hogy a családi fészek elhagyása nagyobb kárt tud okozni, mint amekkora vélt hasznot feltételez. Érdemes szem előtt tartani, hogy a szökés, a kiszakadás, a kilépés soha nem véletlen, nem egyik napról a másikra történik. Mindez egy folyamat, amelynek az utolsó szakasza a megcselekvés.

A szökés pszichológiai háttere

A szökés számos esetben nem más, mint védekezés. A tizenévesek körében jellemző reakció mindez, ami egyre korábbra tevődik, mégis, ami közös, az a belső feszültség. Bizonyos értelmezésben a szökés egyfajta nem adaptív, nem megfelelő megoldási stratégia a belső feszültség csökkentésére.

  • Figyeljetek rám!

A helyzet azért nem ilyen egyszerű, hiszen szökés és szökés között is van különbség, azaz a gyermek belső motivációja más és más. Számos serdülő választja ezt az utat, csak mert összekap a szülővel, ami inkább hirtelen felindulás, figyelemfelkeltés, hogy nincs valami rendben, hogy a szülő „elmegy” saját gyermeke mellett. Vagy azért, mert nincs elég türelme, nincs elég ideje, vagy éppen nem tudja kezelni a serdülő „sündisznó” magatartását…

Lehetne tovább sorolnom a háttérben meghúzódó okokat, amit kiemelnék, az az, hogy a gyermek ezzel a drasztikus módszerrel jelez. A szökés ezen kategóriáját ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor valaki a domb tetején áll, de még nem indult el a lejtőn. Az ilyen gyerekek többsége rövid időn belül előkerül, sokszor csak pár órára „hagyja el” a szülőket.

  • Legjobb, ha észre sem vesztek!

A másik kategória az elveszett, sokszor bántalmazott fiatal, aki kiutat keres a káoszból, aki menekül és közben retteg. A bántalmazó szülő, akár fizikai vagy szexuális értelemben, minden ember személyiségét megtöri, sőt az apa hiánya vagy az elhanyagoló édesanya is tud rombolni. Erre a helyzetre a gyermek számos esetben passzivitással reagál, vagyis meghúzza magát, visszahúzódik, és nem konfrontálódik: megpróbál eltűnni a szülő szeme elől, először még fantáziában, aztán már fizikai értelemben a valóságban. A folyamat a védekezés része, hogy nyitottakká válnak ezek a fiatalok. Ez a nyitottság nemritkán veszélyt hordoz magában, hiszen könnyebben kerülnek bele egy bandába, sérülékenységük és kiszolgáltatottságuk miatt befogadók a „rosszra”. Még ha tudják is, hogy belekeveredtek valamibe, a csoporthoz való tartozás ereje nagy, hiszen biztonságra vágynak. Azonosulnak, belsővé teszik a torz értékeket, normákat, még jobban távolodnak a családtól, ami végképp elveszíti a biztonságot adó funkcióját. (Itt jegyzem meg, hogy ami nem is volt.) A kilépés, a nem hazajárás itt mindennapos, szinte már rutin.

  • Nekem ne parancsolj!

Vannak olyan fiatalok, akik nem úgy küzdenek meg az őket ért sérelmekkel, mint ahogyan azt az előzőkben láttuk, tehát nem passzívvá válnak, hanem épp ellenkezőleg, agresszívvá.

Ők azok, akik szembemennek a szülőkkel, nekik nem lehet parancsolni, tőlük nem lehet kérni. Szinte minden helyzetben, ahol sarokba szorítva érzik magukat, robbannak. A törvényt sem tisztelik, az igazságszolgáltatással már korán dolguk van. A szökés itt nem csellengés, hanem kitörés. Nehezen viselik a frusztrációt, nem tanulták meg kezelni az indulataikat. Nincs bizalom, nincs biztonságos kötődés. Az állandó készenlét jellemzi őket, és a gyanakvás. A bűnözői, a prostituált életmód szinte elkerülhetetlen.

A szökés a „rendszer” hibáját mutatja

De azt is látni kell, hogy ezek a gyerekek nem rosszak. Ne egyszerűsítsük le ezt a jelenséget: itt is, mint az előző kategóriában, sérültek a gyerekek. Adott egy megterhelt, traumatikus gyerekkor, amit ezzel az antiszociális működéssel próbálnak orvosolni.

Pszichológiai értelemben azt hangsúlyozom, hogy a szökés tehát egy erőpróba, és szinte minden esetben a függősség tagadása. Előkerül az „erős vagyok, nincs rátok szükségem” mondat, ami a család szétesettségére utal, ahol nincs bizalom… de félelem és kiszolgáltatottság annál inkább.

 

Makai Gábor
klinikai szakpszichológus,

pszichoterapeuta

Rovat: Egészség - betegségKiemeltÜnnepekre hangolva

Címkék: , , , ,

A szerzőről

Kommentelés lezárva.


A honlapon található információk célja az egészségügyi ismeretek bővítése,
és szükség esetén nem helyettesíti a gyógyszerész, az orvos vagy más szakember felkeresését!
A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!